Mit keresek én itt?

Azért indítottam ezt a blogot, hogy kiírhassam magamból a nyolcadik kerületi "élményeimet".
Itt minden nap és minden percben történik valami szokatlan.

Legalábbis szokatlan egy olyan lánynak, mint én. Nem gondolnám, hogy elkényeztetett fruska vagyok. Nem milliomos a családom, sem a barátaim. Vidéken nőttem fel egy városszéli házban, ami inkább volt rozoga, mint szép. A porban játszottam a szomszéd tehenész lányával, fára másztunk, meg a folyóparton bóklásztunk. A többi utcabeli gyerek se volt gazdag, sem különösebben jólszituált.

Amikor először bóklásztam egyedül Budapesten úgy nyolc évvel ezelőtt, akkor az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy itt minden lehetséges, és semmi sem kirívó. Ez tényleg így van. Akkor láttam egy hippi lányt a buszon, senki se nézte meg, nem is csodálkoztak rajta. Nálunk a vidéki húszezres kisvárosban mindenki őt bámulta volna a helyijáraton. És amint felszálltam a buszra, életemben először egyedül Pesten (vagyis bocsánat, Budán), rögtön leszólított egy olasz fickó. Kb. 3 szót beszéltem angolul, így nem tudtunk kommunikálni, de kézzel-lábbal annyit elmagyarázott, hogy bármikor szívesen lát Olaszországban, hívjam fel nyugodtan, és odaadta a névjegykártyáját.

Aztán többet jártam Pesten, mert a főiskolára menet itt kellett átszállnom a másik vonatra. Kizárólag metróval közlekedtem, mert nem tudtam semmi más járaton eligazodni, de sokszor jutott eszembe a metrókocsin zötykölődve, hogy soha nem tudnék itt élni. Tömeg volt és az emberek nem néztek soha egymásra. Nálunk vidéken a buszon beszélgetnek az emberek, és mindenki mindenkit ismer. Így ha valaki azt mondja, itt fogok élni, és saját akaratomból jövök - sőt, a VIII. kerületben tengetem majd a mindennapjaimat - hát biztos körberöhögöm és azt mondom neki, azonnal dobja ki a jósgömbjét.

Aztán jött egy bohó időszakom, amikor minden megváltozott az életemben, és úgy gondoltam, mégis jó lesz nekem a fővárosban. Itt több a munkalehetőség (otthon úgy éreztem reménytelen melót találnom, miután felmondtam a munkahelyemen), jobbak a fizetések, több a szórakozási lehetőség. Sok hétvégét töltöttem itt, koktélbárokba, bulizni, éttermekbe jártunk. Tetszett ez a pörgés, illett az akkor aktuális életmódomhoz, hogy újra partyzni vágytam. És Pestet leginkább este vagy éjszaka láttam, úgy elég szép. Kevésbé tűnik fel a sok kosz és a rengeteg hajléktalan. Tehát amint tudtam, jöttem.

Az első hónapokban nagyon élveztem. Fogalmam sem volt róla, hogy a későbbiekben szociális tanulmányként blogot akarok majd írni az itt történtekről. Bámulva járkáltam a szép házak között, külföldiekkel és rengeteg baráttal találkoztam minden nap. A Ráday utcán jártam dolgozni, és csodáltam a szép éttermeket. Egy barátom elvitt egy különleges cukrászdába az Andrássy út környékén. Ámultam-bámultam minden kirakat előtt, hogy itt tényleg világmárkákat lehet vásárolni. Az egyik kirakatban egy szabónál különleges ingeket láttam, soha hasonlóval nem találkoztam, teljesen elbűvölt ez a sokaság.

De pár hónap múlva jött a feketeleves. Egyedül ültem a magánéletem romhalmazain a nagy, üres, bérházi lakásban. Néha egy idegen fickó lakott a másik szobában lakótárs gyanánt, akit a főbérlőm szerzett (egy barátnőm helyett, aki úgy volt, utánam költözik nemsokára, de inkább Amerikát választotta). A munkahelyem nem fizetett, és már a szüleim sem tudtak tovább támogatni. Nem találtam másik állást, így azon gondolkodtam, hogy hazaköltözzek és felvállaljam a kudarcot, vagy legyek utcaseprő, kéregető? Már a Mekibe is jelentkeztem, plázák üzleteibe, de úgy látszik, nem egy szociálpedagógust akartak.
Egy buliból hazafelé menet megtámadtak az utcán. A pasi taperolt, de végül elvertem az esernyőmmel és olyan hangosan sikítottam, hogy inkább elment.
Aztán se munka, se lakás... Hogy spóroljak, össze akartam költözni egy barátnőmmel. Lemondtam az albérletemet, a házinéni tajtékzott, amiért nem tartom be az aláírt egy évet, be akart perelni. Végül pillanatok alatt kiadta másnak a szobámat, és közölte, két hét múlva költözzek. A barátnőm viszont máshogy döntött.
Anyukám sokat vigasztalt ebben az időszakban, nem sok erőm volt minden pillért egyenként felépíteni.

Aztán csak megoldódott minden. Találtam egy aranyos kis lakást a VIII. kerületben, de a normálisabbik részén. Kaptam munkát is, szintén ebben a kerületben, nem a normálisabb részén. Erről mondjuk mit se tudtam, de nem is érdekelt, amikor leendő főnököm azzal jött az állásinterjún, hogy ne járjak trolival, mert akkor végig kell mennem minden nap az Illés utcán, ezt nem tudja javasolni.
Csak az érdekelt, hogy kapjam meg ezt a melót, ez volt az egyetlen esélyem. Ha ez nincs, két hét múlva haza kellett volna költöznöm, hogy a családom tartson el. A melót megkaptam, és első reggel a trolira pattantam a ház előtti megállóban. Kemény csaj vagyok, mit foglalkozom én a rossz környékkel?

Nem is érdekelt egy ideig, amik itt történnek nap mint nap. Mosolyogtam rajta, hogy hát ez is az élet, érdekes... Aztán hétvégén elhúztam vidékre a friss levegőre, a fák közé. Jelenleg is így teszek minden hétvégén, de mivel több a hétköznap, mint a hétvége, most már érdekel.